Elfeledett és a magyar jogtörténetből – kulturpolitikai okokból - jó időre száműzött szerző Timon Ákos, akinek Magyar alkotmány- és jogtörténetének harmadik átdolgozott kiadása 1906-ban jelent meg. A jogi oktatásban az Eckhart Ferenc által írt jogtörténeti munkák váltják fel, melyre Timon túlzott nemzeti jellegére tekintettel „volt szükség”. Audiat et altera pars (hallgattasék meg a másik fél is) elve alapján leporolom egy nagyobb lélegzetvételű idézet erejéig a munkáról a réteget, és vagyonjogi szempontú kiemelést teszek.

...” A germán és magyar ősalkotmány között ilyképpen a birtokjog forrásának, a birtokszervezetnek mélyreható, fontos különbsége áll elő. A magyar ősállamban a birtokjognak forrása és gyökere a nemzeti akarat. A nemzetegészet jelenítő nemzetgyűlés rendezi első sorban és általánosságban a birtokviszonyokat. A nemzetgyűlés osztotta fel az országnak területét a törzsek között és a törzsek ezen felosztás, ezen nemzeti rendelkezés alapján a részükre kiutalt területeket nemzetségek szerint megszállották.

A nemzetgyűlés adta felhatalmazás általánosságban valamely nagyobb területrészre szólt. E nagyobb vidéknek részletes birtokba vétele, kiosztása és a szervezkedés a törzseknek lőn a feladatává. A törzsek a részükre kiutalt területeket nemzetségek szerint szállták meg. A honfoglalás alkalmával ekként minden nemzetségnek külön területrész jutott, melyet a források descensus-nak, szállásnak neveztek.

A nemzetség által elfoglalt „szállás” a descensus a nemzetség közös tulajdona volt. Minden egyes nemzetség gazdaságilag külön egységet, külön szervezetet képezett. A nemzetségek tagjai földközösségben élnek, a minek a lényege abba áll, hogy egyéni földtulajdon nincs, s hogy a nemzetségnek valamennyi teljes korú tagja a közös nemzetségi birtokot szabadon élvezheti és használhatja. A magyarok ugyanis első megtelepedésük alkalmával még félnomád gazdasági életet élnek, a midőn az emberek többsége vadászatból, halászatból és baromtenyésztésből él; ehhez képest a földközösség azt a nemét hozták magukkal, a melyet nomád földközösségnek nevezünk, a midőn a kezdetleges földművelés és a virágzó állattenyésztés az óriási határokban egyre helyet cserél, egyik vidékről a másikra költözködik, a még ki nem merült termékeny területekre. Ennek nyomait tanusítják még Szent László és Kálmán azon rendelkezései, a melyek megtiltják, hogy a faluk messze távozzanak templomaiktól.

A nemzetségi nomád földközösségen belül idővel, a mint a földművelés egyre fontosabb tényezője lesz a gazdasági életnek s a megtelepedés jobban állandósul és szorosabban helyhez köttetik, a nemzetség egyes ágai, az egyes családok mindinkább elkülönülnek egymástól, kiterjedt nagy területrészeket külön művelési ág alá fognak; így lassanként a közös táborok feloszlanak s a mai tanyák hasonlatosságára külön táborok, külön állandó háztartások keletkeznek. Szóval kifejlődik a családi házközösség intézménye, melyből további osztozkodás útján utóbb előáll az egyéni birtok, a magánföldtulajdon.”

A fenti fejlődés útján válik a Kárpát medence egyre komfortosabb otthonná a magyar nép számára.