Egy érdekes könyv került a kezembe. Annak idején a politikát tanulmányozandó vásároltam meg. Ez a könyv 1907-ben jelent meg a Franklin Társulat kiadásában. Bein Károly, Bogyó Samu és Havas Miksa társszerződésében jelent meg. A két kötetes mű címe pedig: Politikai számtan. Mikor megérkezett a könyv enyhe csalódásként éltem meg, hogy nem társadalmi számításokat tartalmaz, aztán fellapozva rájöttem, hogy a közgazdaság (politikai számtan) ilyen értelmű kincsét tarthatom kezemben. Mivel blogomban szeretnék biztosítássokkal is foglalkozni így a második kötet bevezetőjét osztom meg az érdeklődőkkel. A második kötet „Az élet, a rokkantsági- és nyugdíjbiztosítás elmélete és gyakorlata” címet viseli. Az első kötet egyébként a pénzügyi műveletek elméletével és gyakorlatával foglalkozik. Különös tekintettel foglalkozik a kamattal. Azonban visszatérve a második kötethez borzasztó érdekes összefoglaló olvasható az életbiztosítás történetéről.

Magam kissé jobban hiszek a rokkantsági vagy balesetbiztosításban. Hiszen sokkal kiszolgáltatottabb az aki megrokkan, mint aki meghal. Ezért személy szerint mindenkinek javasolom, hogy legyen, nagyobb értéket képviselő balesetbiztosítása. Nem hagyatkozhatunk elsősorban csak az állam segélyeire, mert azok nem adnak elég tőkét arra, hogy teljes pénzügyileg védett körülmények között éljünk, erről magunknak kell gondoskodnunk. Egy jó portfólióban helye kell, hogy legyen a baleset- és az életbiztosításnak is!

A könyv bevezető részét igazi élmény olvasni:

„A gazdasági haladás a termelés javításának eredménye, ez a javítás tőkét kíván, a melyet az ember lemondás árán lassankint összehord. Az összegyűjtött tőkét folyton elemi csapások fenyegetik; tűz, víz, jég, rövid idő alatt elpusztíthatja az egész ember-élet munkásságának gyümölcsét és megbénítja az egyén gazdasági tevékenységét. Az önmagára hagyott ember ezekkel a károkkal nem is tud megbirkózni, ehhez az erőt csakis az embertársaival való szövetkezés adja meg. A beállott kárt megosztják és együttesen elviselik. Ennek a szövetkezésnek eredménye a szervezett kárbiztosítás.

Az emberi vagyonnak legbecsesebb kincsét, magát az emberi életet is lépésről lépésre veszély kíséri; a baleset, a betegség, meg a halál folyton fenyegeti s egyike másika előbb vagy utóbb meg is fogja. Az élet ugyan pénzben fel nem mérhető, de ellensúlyozható az elhalálozás okozta gazdasági kár. S ez az életbiztosítás első feladata.

A károsodás általánosságban nem következik be okvetlenül, az életbiztosítás leggyakoribb combinatióiban azonban, a biztosított összeg kifizetésének időpontja feltétlenül beáll. Már itt mutatkozik a két féle biztosítás közötti lényeges különbség. Hozzájárul ehhez, hogy az életbiztosítás alapja szilárdabb s így a vállalkozó viselte risicó kisebb. Hosszú évek tapasztalataiból, megfigyeléseiből és feljegyzéseiből meg volt állapítható, hogy az ember élettartamára is érvényes a nagy számok törvénye, hogy tehát itt szabályosság észlelhető, ha nem egy, hanem igen sok ember életbenmaradását és elhalálozását figyeljük meg.

A vonatkozó törvényszerűséget a halandósági táblák fejezik ki. Bár ez a törvényszerűség csak a valószínűségi számvetésen nyugszik, azért a belőle levonható következtetések a gyakorlati élet követelményeit teljesen kielégítik. Az erre alapított üzlet egészen szilárdan áll, csak a vezetőség tevékenységét sohase irányítsa más, mint az idevágó számítások.

A kárvallottat embertársai mindenkor gyámolították, az özvegyet és az árvát istápolták. A gondolkodó ember azonban nem bízhatja saját sorsát és az övéinek sorsát az irgalomra, hanem biztosítani akarja azt, ha kell, megfeszített munka árán is. Erre a célra maga a takarékoskodás nem elegendő, már csak azért sem, mert ki sem tudja, hogy betegség vagy halál mikor akasztja meg a tőkegyűjtés nehéz munkáját.

Nagyon régen megnyilvánul az emberben az a törekvés, hogy véletlen esetek se találják egészen készületlenül.

A görögöknél, de különösen a rómaiaknál voltak intézmények, a melyek a mai temetkezési pénztárakhoz hasonlítanak. Ilyen volt a <<collegia tenuiorum>>, az alsóbb osztályú egyének egyesülete. A római katonák pénztárt tartottak a bajtársak támogatására. Sőt Ulpianus már a Servius Tullius idejében az adószedésre készült lajstromok adatai alapján, a végrendelettel hagyományozott járadék értékével is foglalkozik.

Az érdekközösségből kifolyólag a karavánok tagjai megegyeztek az egyeseket sújtó károknak közösen való viselésére. Izland szigetén már a 12-ik században voltak egyesületek a tűzkárok fedezésére. A hajósok is szervezkedtek a kárvallottak támogatására. Később a gilde és a czéh támogatta tagjait. Szerencsétlenség esetében megnyitott a társas láda, s adtak annyit, a mennyit a körülmények megengedtek; részben kamatmentes kölcsönök, részben segélyösszegek voltak ezek.

Arról is van tudomásunk, hogy a XIV. században a szent földre zarándokolók otthon pénz deponáltak, hogy a vállalkozó szükség esetén váltsa ki őket a fogságból; ha pedig szerencsésen hazaérkeznek, fizesse ki nekik a letett összeg kétszeresét, háromszorosát. Ha pedig a zarándok elpusztult a veszedelmes uton, a pénz a vállalkozó maradt.

Ebből fejlődött ki az a rossz szokás, hogy egyes kiváló férfiak életére fogadtak, még pedig úgy, hogy a vállalkozó bizonyos díjért kötelezte magát, megszabott összegnek kifizetésére, ha a megnevezett személy, bizonyos időtartamon belül meghal. Ennél az eljárásnál hiányzott már nemcsak a mathematikai alap, de még az érdekeltség is. A kormányok el is tiltották ezt a játékot, amely életbiztosításnak semmi esetre sem volt nevezhető. A tilalmat gyakran fel kellett frissíteni. Érdekes, hogy az angol parlament még 1773-ban is folglalkozott ezzel a kérdéssel, pedig ekkor már a <<Friendly Society>> (Munkás segítő egyesületek) az <<Odd Fellow>> (Bizonyos testvérek egyesülete jótékony célra) és a <<Forester>> (Erdészek egyesülete) páholyok tapasztalatai elég világosan igazolták, hogy ezek a kérdések, megbízható adatok nyújtotta alap nélkül meg nem oldhatók.

Az önmagáról való gondoskodásnak egyik neme volt a tontina, Obrecht György (meghalt 1612-ben) sikertelen tervezete után, Tonti Lőrincz javaslatára, Mazarin bíboros támogatásával Párizsban megalakul az első tontina-társaság. Az állam a polgároktól kölcsönt vett fel, azzal a kötelezettséggel, hogy megszabott kamatot mindaddig fizeti, míg a társaság tagjaiból egy is él. A jelentkezőket koruk szerint 14 osztályba sorolták. A fizetett kamat magában foglalta a törlesztőrészt is, az utolsó tag halálával a kölcsön ki volt egyenlítve. Az évi kamatot szétosztották az osztályok tagjai között, s így hosszabb életűek járandósága évről évre emelkedett.

Alakultak korlátolt számu évekre is tontina társasulatok, ezek kisebb kamatot adtak és magát a tőkét, az utolsó évben, a még élő tagok között szétosztották. Volt olyan csoport is, a melynél az elhalt tag befizetését az örökösök visszakapták. Megpróbálták a különböző csoportok összekapcsolását is, még pedig úgy, hogy valamely csoport kihalásakor a másik csoport lett az örökös.

A befizetés és a várható bevétel között nem volt meg a halandóságnak megfelelő arány, hisz különböző korúaknak egyenlő annutiásokat fizettek; az ügylet a szerencsejáték mesgyéjén állott, aazal főczéllal, hogy az államnak kölcsönöket szerezzen. Nem is tekinthető a tontina legitim életbiztosításnak. Védelmére azt az el nem fogadható érvet szokták felhozni, hogy hasonlít a mai életbiztosítás azon combinatiojához, a melyben a felek a társaságok ingadozó nyereségéből részt kapnak, esetleg sorsolás utján. A sorsolás nem életbiztosítás, ezt a kapcsolatot támogatnunk nem szabad.

Figyelmet érdemel a XIV. században az irgalmasak hegyének (montes pietatis) eljárása. A hegy átvett pénzeket azzal a kötelezettséggel, hogy bizonyos számú év múlva (rendszerint 18 év) visszaszolgáltatja annak a többszörösét, némely esetben tízszeresét, ha a megnevezett egyén, a kijelölt kort megéri; ha pediglen korábban elhal, akkor az összeg a hegyé marad. Ezt az eljárást a szülők leánygyermekeik hozományának megszerzésére (megjegyzés: megteremtésére) alkalmazták. De a <<hegy>> adott a befizetett összegért életjáradékot is.

Életjáradékkal fizették vissza kölcsöneiket a fejedelmek, herczegségek, kormányok. Általában a járadékokkal nagyban üzérkedtek; azok értékét csakúgy vaktában állapították meg. Walford művében <<The Insurance Guide>>-ban olvassuk egyik meggazdagodott üzérkedő jellemző mondását: Ha nem fizeted meg annuitásomat, megcsalsz engem, ha megfizeted akkor te csalódol.

A tragikus véget ért s sok tekintetben kimagasló hollandi államférfiu de Witt János 1671-ben reámutatott a visszaélésekre. Jelentésének czime: << Az életjáradék értéke viszonyítva a törlesztéses járadékhoz.>>

A balul végződő próbálgatások után, a kezdetleges közgazdasági viszonyok között is, újabb és újabb kisérletekre bukkanunk, mert ezeknek a műveleteknek a lényege az ember belső életszükségletének megnyilvánulásából fakad. Éppen ezért a gazdasági életből ki nem küszöbölhetők, de nem is kivánatos, csak tereltessenek a helyes mederbe. De a dugába dült kisérletekből az is kiderült, hogy az emberiség halandóságában megnyilvánuló törvényszerűség ismerése nélkül, az idevágóproblémák megoldására irányuló alkotások ingoványon épültek fel. A komoly munkásnak tehát első teendője az alapozás.

Itt ragadta meg a kérdést de Witt, s az ember élettartamával foglalkozott. Áttanulmányozta az állami Blaffaerdenben található sok ezer egyén elhalálozására vonatkozó feljegyzésekre. Eredményei még el nem fogadhatók, de feljegyzésre méltó érdeme marad, hogy helyesen értelmezte az életjáradék fogalmát s hogy kimondotta, hogy annak értéke, az elhalálozás valószínűségének ismerése nélkül, meg nem állapítható. A római birodalom bukása óta de Witt volt az első, ki megkísérlé az életjáradék értékének mathematikai alapon való meghatározását.

Nagyot lendített az eszmén dr. Neumann Gáspár munkája, mely 1692-ben jelent meg. Ez a mű behatóan tanulmányozza a breslaui parochia adatai alapján az ember élettartamát. Az itt nyújtott adatokból szerkesztette meg Halley angol mathematikus az első halandósági táblát. Ezt a művet kora nem méltányolta, félszázadon át el volt temetve a <<Philosophical Transactions >> 1693-iki évfolyamában, mígnem egy másik angol tudós Simpson Tamás felfedezte és ismertette, sőt azt is kifejtette, hogy a korok emelkedő halandóságának megfelelőleg, lehetséges emelkedő díjtáblát összeállítani. Ezt a munkát Dodson Jakab (angol) el is végezte. A díjak magasak voltak, mindazonáltal az ügyet előbbre vitte. Meg is alakult 1761-ben a tudományos alapon felépített tarifákkal dolgozó első életbiztosító társaság, ez volt <<The Equitable Society for the Assurance of Life and Survivorship,>> mely működését azonban 1765-ben kezdette meg.

Tudósok és az ügy lelkes barátai terjesztették most az eszmét, fejlesztették a tudományt. Elől jártak az angolok. Angol szerkeszttette az első halandósági táblát, angol férfiú számította ki először a díjakat, angolok szervezték az első intézetet, angol lelkész és tudós (Price) mutatta meg a díjhátralék meghatározását.

Azóta minden művelt nép adott jó és jobb munkásokat, de azért Anglia jár most is elől. Jellicoe és Brown által 1850-ben megalapított <<Assurance Magazine>>, mely két év múlva az <<Institute of Actuaries >> hivatalos lapja lett, a biztosítás kérdésinek kincses bányája. Mint Sprague mondja: <<it is a leading source of information.>>

Ennek a nemzetközi együttmunkálkodásnak az eredménye az életbiztosítás mai rendszere a maga változatos és sokféle combinatiójával. A mű befejezve nincsen, a jövő alkotó elméi bizonyára találnak javítani valót, de addig is az életbiztosítás úgy a magángazdaságnak, mint a közgazdaságnak számottevő tényezője marad.

Különösen fontos ez hazánkban, a hol a tőke szerzése és összegyűjtése felette lassan halad. Az állami élet az ő ezernyi funktiójának kielégítésére ujabb és ujabb kölcsönökre szorul, a melyek kielégítésére kénytelen a külföldhöz fordulni. Zálogleveleink, járadékaink jelentékeny része idegen országban keres és talál elhelyezést és ezen a réven milliókkal adózunk évről-évre más országok lakosainak.

Minden egyes életbiztosítás a nemzeti vagyon növelése, a kis tételekből fölhalmozott számottevő tőkét az életbiztosító vállaltok kezelik és gyümölcsöztetik, a melyet az államnak, nyilvános társaságoknak produktív befektetésekre kölcsön adnak. Az életbiztosítás az egyéni takarékosságnak figyelmet érdemlő rugója, fokozottabb munkára ösztökéli a családfőt, de egyszersmind fokozottabb munkára képesíti is, mert megadja neki azt a megnyugvást, hogy szerencsétlenség esetén övéiről gondoskodott. Az özvegy meg az árva nem kénytelen a társadalom terhére nyomorogni, hanem felhasználva a biztosított összeget, a társadalom terhére nyomorogni, hanem felhasználva a biztosított összeget, a társadalom termelőinek sorába léphetnek.

A biztosító társaságok kezében, az évek folyamában értékes statisztikai anyag gyülemlik össze, a mely az ország lakosai élettartamának tanulmányozására alig volna helyettesíthető, mert ez az anyag megbízható. S tényleg a legjobb halandósági táblákat a biztosító vállalatok nyújtotta anyagból szerkesztették meg.

Az életbiztosítás díja magában foglalja a koczkázat díját, a melylyel minden biztosításegybe vam kötve, de egyszersmind benne van tőke-gyüjtő rész is, melyet a biztosított még életében is élvezhet. Az életbiztosítás nem kizárólagosan kárbiztosítás, nem is egyszerű takarékpénztári betéti ügylet, hanem a kettőnek szerencsés összekapcsolása.”

Ilyen szép, történetileg megalapozott felvezetést csak több mint 100 évvel ezelőtt írhattak, amikor minden munkába, műbe emberi lelket csempésztek. Az életbiztosítás sem mai találmány, ez még nagyobb önbizalmat adhat, hogy részleteit, apró mozzanatait megismerhessük! Jó blogolás! Vagyonosodást kívánok!