Megelőző írásaimban említést tettem az ősi birtokjogi intézményekről, hogyan született meg a köztulajdonból a magántulajdon. Kis időutazással Werbőczy István Hármaskönyvébe lapozunk. A 44. czímet ismertetem, ahol nagyon jól látszik, mennyire erős még a nemzetséges közös tulajdoni rendje. Mennyire erős a család, és a testvérek vérségi, vagyon jogi köteléke.

"44. czim

Ha pedig valamelyik testvér (addig mig a többiek tétlenül, gondatlanul és henyén élnek), szakadatlan szolgálatával, vérének ontásával, vagy egyébként szolgálatai és érdemei által fekvő jószágokat vagy birtokjogokat szerzett és ezeket többi testvéreivel megosztani nem akarja: akkor

ha minden apai jószágról és jogról lemond,

azokat a fekvő jószágokat, melyeket önmaga szerzett, magának és örököseinek mindörökre egészen megtarthatja."

Helyezkedjünk csak a szorgalmas fiú helyzetébe egy pillanatra. Döntenie kell, azt a vagyont választja, amelyik nagyobb mennyiségileg. A vagyontömegek vonzzák egymást, miért mondana le az atyai részéről, ha az nagyobb. Jól látszik, hogy az egyén mennyire kevéssé létezett. Ez összefüggésben lehet a születéskor várható élettartammal is, hiszen nem lett volna értelme felaprózni a vagyontömeget. A régiek jól tudták, minden csak nagyban jó. Ezt szolgálta bölcs jogrendszerük is, ami ma talán megütköztet minket, hiszen mindannyian apró vagyontömegeink terheit rójuk, de a vagyon, különös tekintettel a föld nagy tagokban való megtartása erősítette a gazdasági erőt, potenciált. A jogrendszer még a lustákról is gondoskodott. Talán ez a béke megtartó erejét szolgálta, azt, hogy nem mindenki született arra, hogy kockázattal gyarapítsa a vagyont, hanem abban kárt ne tegyen. Az ősi bölcsességet nem hatotta át pillanatnyi politikai közhangulat, az ősi rögök lassan gördültek egymás mellett.